Sunday, September 28, 2014

•          B: How are you?
o         L. want to kill myself.
o         B: Why?
o          L: life
o                  feeling i lost it
•         (...)
•         B: I m pretty far what i would call living, mostly existing.
•         To peaceful even, parts of me are just fading away.
•         L: very good.
•         B: Sometimes i just get the urge to check if i still have all my bodyparts...
•         L: haha, I'm sure you have already lost some.
•         B: Probably ,but even that cannot bother me anymore.
•         L: Kafka.
•         (...)
•         B: Miss you :(
•         L: yea well, you decided to go live in fucking vlaams brabant.
•         girls in vlaams brabant have no body
•         well they have but they deny it.
•         they talk with only their throat.they are hysterical
•         and they think they are sophisticated
•         that's about it
•         B: As you see, i m kinda unique here.
•         L: haha
•         good one
•         my god you make me laugh.
•         must ve been weeks since i have.

•         B: Yuppi, i have a reason to live now.

Friday, September 26, 2014


    • Egyszerű felkavaró és nevetséges, hogy engem, akit szinte sosem érintenek nosztalgikusan a gyermekkort ábrázoló filmek, így magával ragadott a Boyhood. 
    • Kunderai pillanat volt, ami neki Hitler képe A lét elviselhetetlen-ban, az nekem ez a gyerekkor volt.
    • Megható, nosztalgikus, édesszomorú megindulás, hogy ó hát igen.
    • Csak percekkel később ütött szíven, hogy mit mond ez el rólam? 
    • De hagyjuk a a gyermekkor analizálást, elég arra  a napi egyórás buszút.
    • Néha undorodom magamtól. Ahogy egy kedves semmitmondó látszatcsevegés, megérint. Ahogy hálásan teszem össze a kezem két kedves szóért.
    • Mivé lettem? 
    • Ma is ott állok, mehetnék vodkázni az új iskolatársakkal. De ők nem az én csoporttársaim, his.Nem megy. Nem megyek. Minek? Mit mondanék egy csapat 18 évesnek?
    • Vénségesen öregnek érzem magam, bezárva egy fiatal testbe. Rákényszerítve a nevetésre és boldogsára, míg minden porcikám arra vágyik, hogy légmentesen lezárva lebegjek egy üvegbura alatt.
    • Mindig felróvom anyámnak, hogy ha ott villogott a kereszteződésben a jó út neonjelzése, ő biztos, hogy a rosszat választotta. De nem ilyen vagyok én is? Önsorsrontó, ps: családi vonás. Szerettem azt a mondást egy darabig, hogy "nevelned kell magad a boldogságra". De én tudtalanul nevelem magam a boldogtalanságra; mint egy jó buddhista, lemondok az életről a semmi javára. 
    • Mi másként is lehetne felfogni az ötletet, hogy Belgiumba költöztem?

Lassan elfolyik körülöttem minden. Ma úgy meséltem, hogy "nem is élek, csupán létezem".
Nem irigység az, amit érzek, csak félelem. Félelem magamtól, attól, hogy kderül ez a szörnyű titok, amit eddig olyan jól rejtegettem. Kiderül, hogy ki vagyok valójában, és igaz lesz, amit mindig is mondtak.

Két év alatt egyetlen barátot sem szereztem belgiumban. Milyen bután hangzik ez! Mint egy kisgyerek. barátot szerezni. De mégis, milyen elemi. Nyomtalanul élek itt. Jövök, megyek, eszem, alszom, nem értinkezem a környezetemmel.
Otthon, Budapesten, ott volt a védőháló, a barátaim, akik mint egy nullahuszonnégyórás kontrolcsoport bizonygatták, hogy jó vagyok, hogy érdemes vagyok, hogy megéri menni bele, menni előre.

Itt nincs senki. Néha azon kapom magam, hogy beszélgetés darabkákat játszok le a fejemben. Beszélek valakimhez és eljátszom, mit mondana....

Saturday, September 20, 2014

Az ok

Szögezzük le az elején: én utálom Belgiumot. Utálok itt élni és soha nem lesz semmi közöm hozzá. Ez a blog annak az erőszakos önterápiának a következménye, amit ez ellen próbálok megvívni.
Annak az önterápiának a mellékterméke, amit azért kezdek meg, mert nem lehet tovább élni úgy hogy eltemetem magam egy paralel univerzumban, elképzelve éppen most éppen hol éppen kivel lennék, ha Budapesten élnék.

Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.


Oostende